Ikerfiúkat hordtam a szívem alatt. Már megszoktuk ezt a váratlan hírt, és örültünk, hogy egyszerre két fiunk lesz. Elkezdtünk készülődni a férjemmel, rendeltünk egy dupla kiságyat. Az ő szülei és az enyémek megígérték, hogy sorban segítenek. Így hát boldog reményekkel vártuk az eseményt.
Amikor eljött az idő, Sasko elvitt a szülészetre, ő pedig hazament, hogy befejezze az előkészületeket, és várja a kívánt hírt, mert még nem volt szokás a férfiakkal szülni. A szülés nem volt könnyű, nem is emlékszem rá jól. De egyedül is megbirkóztam vele, de a szülés után pár percre elájultam. A szülés utáni osztályon tértem magamhoz.
A szülésznő mellettem volt. Közölte velem a szörnyű hírt: az egyik fiú, az én fiaim, nem élte túl. Ha azt mondom, hogy elöntött a gyász, az enyhe kifejezés. Még csak nem is láthattam őt: az ilyen gyerekeket nem adták ki a kórházból, hogy a karjukba temessék, és általában nem bizonyítványt, hanem igazolást adtak, mert a gyereket még nem anyakönyvezték az anyakönyvi hivatalban.
De tovább kellett élnünk, a kis Jurijért, a családunkért. Persze időbe telt, amíg felépültünk, de sikerült, bár a seb egy életre megmaradt. Jurij felnőtt, mindannyiunkat boldoggá tett, és öt évvel később megszületett Natasa. Általában jól megvagyunk, együtt élünk, Szása csodálatos férj és apa, szinte soha nem veszekszünk. Nincs sok mindenünk, de mindenünk megvan, amire szükségünk van.
Sasha évek óta sofőrként dolgozik, én pedig a kisvárosunk járási tanácsában dolgozom. Jura már diák, Natalja pedig iskolába jár. Aztán a múlt héten az életünk visszavonhatatlanul megváltozott, a feje tetejére állt. Szombat volt, de egyedül voltam otthon: Sasha repülőn volt, Yurii nem jött haza minden hétvégén, Natalia pedig elment a barátnőjéhez tanulni.
Valaki kopogott az ablakon, egyszer, kétszer. Kinéztem, és egy idős nőt láttam, majdnem nagymamát, aki szinte a küszöbön állt, első pillantásra ismeretlennek tűnt. Kinyitottam az ajtót: egy idős nő, majdnem nagymama, állt a küszöbön. Amint kinyitottam az ajtót, és mielőtt bármit is mondhattam volna, kibökte: “Nem tudok így tovább élni.
A második fiad túlélte. Eladtam őt… Aztán felismertem a bábát, aki a fiaimat világra hozta. Alig tudtam megállni a lábamon az első pillanatban, amikor ezt hallottam. De aztán összeszedtem magam. A nő a lábam elé vetette magát, de én megállítottam, felkaptam és behívtam. Elmondta, hogy a központ vezetőjével együtt, aki már nincs közöttünk, néha eladták a gyerekeket gazdag gyermektelen családoknak.
Többnyire elutasítókat adtak el, de amikor nem volt ilyen, akkor azt tették, amit velem tettek.Abban az időben volt egy rendelés egy fiúra egy Olaszországban élő házaspártól, de mind a férj, mind a felesége ukrán származású volt. Ezért eljöttek a szülőföldjükre a gyermekért.
Az árvaház vezetője volt elsősorban felelős minden szervezési kérdésért, Tetiana Mykolaivna pedig mindenben segített neki. Tette ezt azért, mert beteg volt az édesanyja, akinek drága gyógyszerekre volt szüksége, és a férje elhagyta őt a gyerekkel, és elment egy másik nőhöz.
Meghallgattam az asszonyt, és látva, hogy milyen keservesen megbánt mindent, megértettem, hogy a lelkére nehezedő teher mennyire megakadályozza abban, hogy normálisan éljen, még meg is sajnáltam. Nem tettünk feljelentést a rendőrségen, hogy az igazságszolgáltatás ne érintse Tatjana Nyikolajevnát. Mi értelme volt?
Semmit sem lehet megváltoztatni, és ő már megfizette tettei árát szívfájdalommal. Még mindig magunk keressük a második fiút, és sok ismerősünkkel felvettük a kapcsolatot, többek között Olaszországban is. És szeretném elmondani, hogy én, Szása és mindannyian már most nagyon boldogok vagyunk, hogy a testvérünk él! És reméljük, hogy az Úr egyszer majd segít megtalálni őt, mert mi ebben maximálisan hiszünk.
