Lika szomorúan nézett ki az ablakon. Ősz volt, és odakint már fagyott. Kalap nélkül nem lehetett kimenni, mindenkinek piros volt az orra. Szombat reggel volt. A hétköznapi emberek számára ez egy régóta várt szabadnap, és nem kell sehová sem rohanni. De Lika számára nem. Azon az éjszakán egyáltalán nem aludt.
A férje végigfeküdt az ágyon, hangosan horkolt, és az égett szag elviselhetetlen volt. Lika férje az utóbbi időben sokat ivott. Hétköznapokon hajnali háromkor jön haza, és néha lefekszik. És ha van energiája, éjszakánként beszélget a feleségével. – “Mit nézel? Ezért nézel engem? Nem tisztelsz engem?
Ki adta neked ezt a jogot, ki vagy te… te egyáltalán nem vagy semmi. Én szedtelek fel a hátországból, én hoztalak a fővárosba, és most így nézel rám, és megvetsz? Lika ilyenkor nem válaszolt semmit. Már nem tudta, hol a határ a férfi gondolatai és a részeg tombolása között. – “Nem beszélsz.
Persze, mi mást tehetnél, mint hogy hallgatsz. Hálátlan. Tudod, milyen emberekkel voltam együtt? Nagyszerű emberek. És a férfi beszélni kezdett a kollégáiról, és arról, hogy mit értek el az életükben. – “És te mit tettél? Azt hiszed, hogy ha egyszer szültél, akkor ennyi? Ki vagy te egyáltalán? Egy tanár az iskolában… fúj!
Lika addig hallgatta férje hosszú monológját, amíg az lefeküdt aludni. Nem volt ez mindig így. Annyira szeretett engem, és nagyon vigyázott rám. Moszkvába költöztünk, és született egy lányunk. Annyira örült a születésének, hogy a karjaiban hordozott. Egy lelket sem hallott a lányában.
És akkor kezdődött a karrierépítés és a fontos emberek.Biztos részeg volt… de miért szidalmazta volna így a feleségét, miért csinált volna jelenetet? -Ha ezt mondja, akkor nem szereti és nem tiszteli őt. Azt szokta mondani, hogy a tanítás az egyik legnemesebb szakma. De most már nem tekint engem embernek.
Másnap este, miután Lika lefektette a lányát, és kötelességtudóan leült a konyhaasztalhoz a férjével, hogy újra végighallgassa a monológját, valami szörnyűség történt. Hosszas veszekedés után a férje összeomlott, és arcon vágta Likát, mondván: “Mondj már valamit! Lika befogta a száját, hogy ne ébressze fel a lányát.
A férfi megérezte a lány sebezhetőségét, és újra lecsapott rá. Amikor elaludt, Lika még mindig a konyha padlóján feküdt, és csendesen sírt. Eszébe jutottak nagyanyja szavai: “Amíg van erőd küzdeni, addig kell küzdened a végsőkig”. De a családért már nem volt értelme harcolni.
Nem volt többé az a régi család, nem volt tisztelet és szeretet. A férfi nem tölt időt a lányával, lehet, hogy napokig nem látja. A verés volt az utolsó csepp a pohárban Lika türelmének. A lány csendben összepakolta a saját és a gyerekei holmiját.
Igyekezett lábujjhegyen járkálni, hogy véletlenül se ébressze fel a férfit, akit már nem tartott férfinak. Taxit hívott, és alvó gyermekével a karjában elhagyta a házat. Visszatért a faluba, ahol férjével megismerkedtek. – “Remélem, nem látom többé” – gondolta Lika, és a szíve azonnal jobb kedvre derült.
