A családi életem 10 évvel ezelőtt kezdődött. Egész idő alatt arról álmodtam, hogy gyerekeim lesznek, de semmi sem történt. Mindent megpróbáltunk – nem működött. A legcsodálatosabb dolog ebben a történetben az, hogy sem a férjemnek, sem nekem nem volt semmilyen egészségügyi problémánk.
Amikor már nem maradt esélyünk, úgy döntöttünk, hogy elvisszük a gyermeket az árvaházból. A férjem örömmel fogadta el ezt az ötletet, és elkezdtük a dokumentumok gyűjtését. Vitya lett a fő célunk. Édesanyám támogatott minket, de anyósomtól nem számítottam ilyen reakcióra:
“Megőrültél, tudod, milyen gyerekek kerülnek oda? De mi nem hallgattunk ennek az öregasszonynak a hülyeségére, és magabiztosan folytattuk a célunkat. Annyira belemerültünk ebbe a folyamatba, hogy észre sem vettem a késésemet. Amikor aggódni kezdtem, elmentem az orvoshoz.
Nem akartam hinni a fülemnek: helyzetbe kerültem. Mondanom sem kell, hogy a hetedik mennyországban éreztem magam. Még az anyósom is örült ennek.Soha nem éreztem még ilyen törődést és melegséget a családom és a barátaim részéről. Annyira boldog voltam, hogy Vitának testvért adhattam.
Megszületett Bohdancsik – a saját fiam. Mindent megtettem, hogy Vitya ne érezze magát megfosztva. Ekkor jelentkezett anyósom a javaslatával: “Neked már van saját gyereked. Gondoskodj hát róla. És ezt vidd vissza!”
Alig bírtam uralkodni magamon, hogy ne küldjem el. Hamarosan kiderült, hogy anyósom már régóta előkészítette a terepet az ítéletéhez – agymosást végzett a férjemmel. Természetesen e szavak után többé nem tette be a lábát a házunkba.
