“Vettem egy lakást, és a fia nevére tettem” – mondta férje, Stas. Nagy apartmanjuk volt, három szobájuk. Az egyikben, az arénában, a kétéves Maxik szorgalmasan húzott egy műanyag gépet, és nem gyanította, hogy ő lett a lakás tulajdonosa. Tizennyolc év telt el.
Max, elsőéves hallgató, egyedül él a lakásában. Alina egyedül él. Másfél évvel ezelőtt Stas eltűnt. Ebben az időben Alina gyorsan felmászott a szolgálati létrán, és sikerült látnia Stas rokonait anyja személyében. Miután ezzel beszélt, Alina rájött, miért hagyta el Stas anyját.
Nem, természetesen, Alina már korábban beszélt anyósával. De nagyon kevés. Stas megtartotta a távolságot. De a férjével történt tragédia után az anyósa rendszeresen meglátogatta a lányát. Nagyon konkrét szándékkal – valahogy elvenni Max lakását.
Jogilag nem lehetett részesedést szerezni Maksina lakásából anyósától. Az odnushku Stas számára, amelyet eredetileg Max tulajdonának terveztek. Ezért az anyósa megpróbálta “elnyomni” Alinát. Másfél évig harcolva száraz megtagadást kapott a sógornőjétől, mint egy fej a falnak, anyósa úgy döntött, hogy felveszi az unokáját.
Alina véletlenül rájött. Egyszer Max azt mondta anyjának: – Anya, mit vettem a családból? Ki mondta ilyen ostobaságot? – kérdezte Alina, bár a találgatás az volt, hogy “hol fúj a szél.” Nagymama, a fiú válaszolt. És mikor mondta? – mondta Alina. – Két nappal ezelőtt.
Alina elérte a telefonját, és tárcsázta a számot. Ha legalább egyszer elmegy Max-hez a maren jamával, az nem tűnik elégnek. Kihúzta Alinát a telefonról, és befejezte a beszélgetést. “- Anya – mondta a fiú, amikor letette a telefont. Bűnösnek érzem magam előtte.
“Nincs mögötted hiba” – mondta az anya, és elmagyarázta a lakás helyzetét. Max megnyugodott és beismerte, hogy azt akarják, hogy ebédeljen. Stas, miért olyan gyorsan távozik?…
